Soha többé nem fogsz tudni járni.” Ez volt az orvosok megsemmisítő diagnózisa, amikor felébredtem egy német speciális klinikán körülbelül 9 évvel ezelőtt egy súlyos síbaleset után. De egy belső hang azt súgta nekem, hogy „nem lehetett volna az”. Pozitív gondolatokkal, sok akaraterővel és ambícióval visszavágtam – és ma itt vagyok. A saját lábamon.

Még mindig nagyon jól emlékszem, hogyan álltam először sílécre 5 évesen. Azonnal „megfertőződtem”. A síelés lett a nagy szenvedélyem. Diákként bekerültem az állami keretbe, később nemzetközi FIS-versenyeken vettem részt, és a Stams/Tirol-i síközépiskolába jártam. Még akkoriban is gyakran küszködtem olyan sérülésekkel, mint például keresztszalag-szakadás vagy ínsérülés a kezemben. De mindezen kudarcok ellenére mindig a legjobbat adtam, és visszaküzdöttem magam. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy abbahagyjam.

Kilenc évvel ezelőtt súlyos síbalesetet szenvedtem síedzés közben Obergurglban. Az óriás-műlesiklás edzésen a kezem beakadt egy kapuba, és az árokba került. A következmények végzetesek voltak: életveszélyes belső sérülések, combcsonttörés és hiányos bénulás, ami onnantól kezdve életem végéig elkísér.

Az orvosok azt mondták: Soha többé nem fogsz tudni járni.

Amikor néhány nappal a baleset után felébredtem kómából egy német speciális klinikán, az orvosok szörnyű diagnózist kaptak: soha többé nem fogok tudni járni. Nem tudom, miért és honnan jött, de egy belső hang azt súgta, hogy „nem lehetett az”. A lelkem mélyén határozott voltam abban, hogy tovább fogok fejlődni. Bár tisztában voltam vele, hogy a sérülések miatt talán már nem tudok „normálisan” járni, legalább nem akartam többé tolószéktől függeni.

Gondolatban azt képzeltem, hogy az izom újra mozog. Miután éreztem a legkisebb rándulást, tudtam, hogy meg lehet csinálni – ha csak kitartó maradok és harcolok. A szerencsének, a kemény edzésnek, a családom feltétlen támogatásának és az örömnek köszönhetően most már mankóval járhatok, befejeztem tanulmányaimat és teljes munkaidőben dolgozhatok. A síelés iránti szenvedélyem a síbaleset ellenére is töretlen.
Most ismét síelek (monoski bobbal) az ÖSV ifjúsági csapatában, és részt veszek a Ski for life kezdeményezésben, melynek célja, hogy a mozgássérülteket felkeltse a síelés iránt.

És még ha most fogyatékkal élek is, akkor is őszintén mondhatom, hogy nagyon elégedett vagyok az életemmel, és egy percig sem küzdök a sorsommal.

Mindenkinek üzenem, akire hasonló sors vagy nehéz út állt: Pozitív gondolatokkal és egy adag ambícióval sok minden lehetséges!